-Képzeld, anya! Mindenki a legjobb barátom, de a legeslegjobbak a Muki, a Saci, az imádkozósáskák meg az esthajnalcsillag.

Ma elkezdett barbizni. Egész eddig csak az autók, vonatok, repülők, kardok kellettek neki. Az egyetlen lányos játék, amit hajlandó volt öklendezés nélkül a kezébe venni, a varázscsodacsillám(faszláma)kicsikancák voltak, de az elején azokat is tüntetőleg fiúként kezelte. Aztán, ahogy egyre több -meglepően kevéssé nagyon szar- részt néztünk meg a sorozatból, úgy alakultak vissza mind lánnyá, olyannyira, hogy már a plüssállatok és autók között is felbukkant egy-egy nőstény. Végül kitartó tukmám eredményeképpen hajlandó volt (először csak fél szemmel) kegyesen megtekinteni a Jégvarázst, ami szerintem tökéletes ilyen kis pipikéknek, mit a Mili. Mostmár együtt nézi a haverokkal, énekli a dalokat, Elzásat játszik Opával és Omával. Meg a barbikkal, amiket Emesétől örökölt, és most, a költözés során előkerültek. Úgyhogy most örülök, mert őszintén szólva nagyon aggódtam. Eddig mindig csak fiúkkal barátkozott, fiú akart lenni, nem volt hajlandó szoknyát húzni. Mostmár azért ez is változóban van. Sínen van a gyerek!

Más...
Tisztában vagyok vele, hogy tök normális vagyok. Úgy értem, átlagos, hétköznapi, abszolút... normális. És bár ezt mindig is tudtam, mégsem éreztem egyszer se gimi óta. Németországban egészen elképesztően sok ideig kibírtam rajzolás, festés nélkül, de szenvedtem, mint a kutya. Nem értettem, hogyan lehet így élni? Hogy lehet, hogy másoknak nem hiányzik, hogy alkossanak valamit? Hogyhogy nem veszik észre azt a sok szépséget, ami körülveszi őket? Néha álltam a buszmegállóban, és néztem az éppen aktuális valami nagyon szépet- tök egyedül. Pedig rengetegen vártunk mindig.
 Amióta a képzőn vagyok, már nem csak tudom, hanem érzem is, hogy nem én vagyok a hülye. Úgy értem, hogy nem vagyok hülye. A Rákóczi óta most először vagyok olyan környezetben, ahol az emberek azt látják, amit én is látok, megértik, sőt, esetleg még értékelik is azt, amit csinálok. Ez egy olyan hely, ahol mindegy, hogy nézel ki, milyen a frizkód, a ruhád... Ha szemeteszsákban flangálsz, akkor is elfogadnak. Kíváncsiak rád, és arra, amit csinálsz.
 Jó dolog a grafika, logók, arculatok, mittomén (jut eszembe, elfelejtettem a Gergőnek elküldeni a pólóterveket), de túlságosan kötött, nincs benne szabadság. Ugyanez a helyzet az illusztrációval. Az animáció meg lassú. Ha festesz, nincsenek határok. Bármit megtehetsz. Most először életemben igazán szabadnak érzem magam.